Annak ellenére, hogy a sztereofotózás szinte egyidős a fényképezéssel, nem tartozik az elterjedt, közkedvelt technikák közé. Esetleg gyerekkorunkban találkozhattunk a sztereoszkóp valamilyen egyszerűbb változatával, amely néhány kockás meseképsort, állatképeket vagy más érdekes, játékos jelenetet mutatott meg.
Már Dürer is készített olyan rajz-párokat, amelyek egy adott tárgyat a két szem különböző nézopontjaiból ábrázolták.
1832-ben Sir Charles Wheatstone szerkesztett olyan tükrös sztereoszkóp készüléket, amellyel festett ábrákat néztek.
1840 körül W.H. Fox Talbot és Henry Collen által készített talbotípiákat.
1841-ben jelentek meg J. Fizeau és Claudet sztereó-dagerrotípiái, késobb a London Stereoscopie Company nagy tömegben gyártott sztereóképeket.
A sztereo-fotózás úgy az 1850-es évektől kezdve, röviddel a fotográfia felfedezése után, elindult népszerűsége útján.
1854-ben még csak 10.000 féle képet árultak, ezt 1858-ra megtízszereződött.
Az 1890-es években a három legnagyobb amerikai sztereó cég (az Underwood & Underwood, a Keystone View & Co. és a H.C.White & Co.) milliós példányszámban gyártotta és adta el a sztereó képeket, riportfotókat.
Az 1920-as évek környékén már sztereo-képeslapokat is árultak, majd kis visszaesés után az 1950-es években újra föltámadt az érdeklődés a sztereo-fényképezés iránt, csakúgy mint az történt az elmúlt években. Egyre több kamera és különböző eszközök érhetőek el a piacon.
Az 1920-as évektol kezdve kisebb-nagyobb erősségű hullámokban sztereo-filmek is készültek, melyek közül néhányat video-kazettán is kiadtak, sőt,
napjainkban sztereo-részleteket tartalmazó DVD-k is napvilágot láttak. Az utóbbi években, elsosorban az Egyesült Államokban, néha a televízió is vetített 3-D filmeket,
melyhez a speciális szemüvegeket nyilvános áruházláncokon keresztül lehetett beszerezni. Magyarországon is előfordult, hogy különbözo magazinok 3-D hirdetéseket vagy részleteket tartalmaztak,
illetve 3-D könyv is megjelent, bár hazánkban a sztereo-fotózás népszerűsége egyelőre sokkal kisebb mértékben észlelhető.
A térérzékelés látásmódunk egyik következménye és előnye. Bal és jobb szemünkkel más-más szögbol látunk, vagyis kicsit különbözo képeket érzékelünk. A két képbol agyunk alkotja meg a környezet 3 dimenziós képet. Fényképeken, illetve síkra képezett képeken ez a térbeliség elveszik. Ahhoz, hogy valamelyest visszaadjuk ezeken a sík felületeken a tér-érzékelést, a normális térlátáshoz hasonlóan, jobb- és bal szemünknek kicsit eltéro képeket kell mutatnunk. Ezeket a képeket kicsit eltéro pozícióból fényképeztünk vagy számítógéppel erre a célra szándékosan így állítottunk elo. Az évtizedek során különbözo technikák alakultak ki arra, hogy az egyik szemnek szánt képet csak - illetve minél inkább - csak az adott szem lássa, a másikat pedig a másik.
Először nézzük a sztereofényképezés elméletét (Morvay György: Új Fotolexikona alapján). A sztereofényképezés alapja a sztereolátás, amely: "a térlátás egyik fajtája, amit az jellemez, hogy a tárgytérben levő egyes tárgyakra koncentrálva a szemtengelyeinket összefelé kell fordítani úgy, hogy azok a tárgypontban messék egymást, különben kettős képet látunk. A sztereolátás a kb. 0.25...50m távolsághatárok között fekvő tárgyakról ad közvetlen távolságérzetet."(sztereohatás)
A sztereofényképezés egyszerűbb, könnyebb megvalósításához különféle technikai segédeszközöket találtak ki. Ilyenek például:
A sztereofényképezőgép, amely két azonos jellemzőjű fényképezogép egy házban, kb. szemtávolságnyira elhelyezve, szinkronban muködő zárral és blendével
A sztereoszán, amely a fényképezogép és az állvány közé rögzíthető vízszintes sín, a fényképezőgép bázistávolságnyira való elcsúsztatására, A sztereoelotét, segítségével egy képkockára készíthető el a két részkép. Hasonló technikai segédeszközök nélkül, egyetlen fényképezogéppel is készíthetünk sztereoképeket, igaz csak statikus jellegű témákról. Eseményfényképezéshez, vagy bármilyen más, dinamikusabb téma térhatású megörökítéséhez feltétlenül két, szinkronban muködő, azonos jellemzokkel rendelkezo kamera, sztereoelotét vagy sztereofényképezőgép szükséges. Ha nincs sztereofényképezőgépünk, a képek készítésénél érdemes figyelembe venni az alábbi szempontokat: A képek készítésekor mindig tartsuk azonos helyzetben a fényképezőgépet. Legjobb, ha állványt használunk. Fontos, hogy mindkét képnél azonos legyen az expozíció beállítás. Ha távoli dolgokat szeretnénk lefényképezni, nagyobb bázistávolsággal, akkor lényeges, hogy ne kerüljenek a képre a fotémánál jóval közelebb lévő részletek, mert ezekről agyunk már nem lesz képes térbeli képet előállítani. Ideális eset, ha az előtérben valamilyen homogénebb anyag (hó, homok, víz,...) van, vagy nincs semmi. A bázistávolság megválasztásához nehéz általános formulát adni, mert ez függ az elérendő hatástól, az objektív gyújtótávolságától és persze a terepviszonyoktól. Van egy u.n. 30-ad szabály, ami annyit jelent, hogy a bázistávolság a tárgytávolság 30-ad része legyen. Így a természetes térhatáshoz közeli hatást érhetünk el. A két kép elkészítésének helyei közt szükséges távolság megállapítása - kis gyakorlat után - lehetséges a két helyről látott képek perspektívikus eltérésének mértéke alapján is. Ehhez szükséges, hogy megtanuljuk észrevenni a jobb és bal kép közti minimális különbséget, a zavaró hatást keltő részeket. Az elkészült képek vágásával vagy bekeretezésével, paszpartuzásával korrigálhatjuk a fényképezésnél esetlegesen elkövetett hibákat (képkivágás-eltérés, fotéma helyzete, képdolés, ). Vagy ugyanezt megtehetjük a digitalizát képpel, megfelelő képszerkeszto programok segítségével. Ha egy sztereoképet nézünk, akkor a képben látott motívumok helyzetét, meghatározhatjuk aszerint, hogy a fényképpárokat befoglaló sík (papírkeret, paszpartu, asztal- vagy fal síkja,) előtt vagy mögött látszanak. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy az illető motívum vagy kiemelkedni látszik a képből vagy belesüllyed. Ezt a hatást tudatosan, befolyásolhatjuk, a következőkben leírtak alapján: A képnek mindig az a részlete lesz a befoglaló síkban, amely a részképeken a képhatárokhoz képest azonos helyzetben van. Tehát, ha a részképek bal-alsó sarkaihoz egy-egy derékszögu koordinátarendszer kezdopontjait rendeljük és tengelyeit a képek függoleges-bal(y) és vízszintes-alsó(x) széleinek feleltetjük meg, akkor azok a pontok - a két képen azonos képrészletek (pl. A1-a bal képen, A2-a jobb képen) - látszanának a befoglaló síkban, a papírképek síkjában, amelyeknek mindkét koordinátája megegyezik (A1x=A2x és A1y=A2y) .
A sztereokép ilyenfajta "beállítása" elsősorban a fényképezéskor lehetséges, a pontossághoz célkeresztes keresőt és állványt érdemes használnunk. Ha a képek készítésekor kiválasztott, mindkét képen azonos helyre komponált motívum/képrészlet, az elkészült képeken is azonos helyzetben van, akkor a sztereonézon keresztül azt láthatjuk, hogy ez a részlet a (papír)kép síkjában helyezkedik el és ami a valóságban a motívum előtt volt az olyan, mintha kiemelkedne a képből, ami mogötte volt, az pedig belesüllyed a képbe. Ha a képszerkesztés nem a terveink szerint sikerült, akkor a képszélek vágásával (takarásával) lehetséges a pontosítás, valamint így utólag is eldönthetjük, hogy egy tárgyat a fényképek fizikai síkjában, az elott vagy mögött szeretnénk látni. Például, ha azt szeretnénk elérni, hogy a képen látható tárgy látszólag kiemelkedjen a képből, akkor egy olyan pontot kell keresni a képeken, amely a valóságban a tárgy mögött található, és ezt a pontot kell mindkét képen a képhatárokhoz képest azonos helyzetbe hozni.
A sztereofényképeket legegyszerűbben az un. sztereonéző vagy sztereoszkóp segítségével szemlélhetjük, amelynek két fő fajtája van: az egyik dia-, a másik papírképek nézésére szolgál. Közös jellemzőjük, hogy az emberi szempár távolságának megfelelően elhelyezett, két egyforma, párhuzamos tengelyű gyűjtolencsét tartalmaznak. Ezeken át mindegyik szem a neki megfelelő képet látja felnagyítva.
Léteznek még un. tükrös és prizmás sztereoszkópok is. Ezek nagyobb méretű képpárok megtekintésére alkalmasak. Működésük a szemek optikai tengelyének vízszintes eltolásán alapszik..
